2. nap

Az is eltelt tegnap. Érdekes egyébként. Van amikor annyira nem hiányzik a cigi, hogy ha lehetne se gyújtanék rá. Van amikor meg sírni tudnék annyira hiányzik...
A legnagyobb baj, hogy én szeretek dohányozni! És így elég nehéz elképzelni, hogy soha többet nem fogok. A legnagyobb poén az az, hogy nem tudom magam elképzelni nemdohányosként. Annyira sok év telt el dohányosként, hogy a cigizés meg én az egy dologgá vált. Hiába kutatom, nincs meg az agyamba az a kép, hogy én és no cigi, de hát honnan is lenne...
Szóval még mindig nem tudom, hogy álljak hozzá a dologhoz. Mert ha azt mondom, hogy soha többet nem gyújtok rá, az annyira megijeszt, hogy elmegy a kedvem az egésztől. Ha meg azt mondom, hogy nyugi, csak ennyit meg annyit kell kibírni, akkor meg nem szoktam le. Nem igaz?
Ja, egyébként bocsi, hogy nincs más témám, de ezt a blogot azért írom, mert úgy gondolom, hogy erőt ad. Plusz, ha valami csoda folytán végigcsinálom (jó volna letisztázni magamba, hogy mit jelent a végig), akkor biztos jó lesz majd visszaolvasni.
Mikor a legnehezebb?
Egyértelműen a számítógép előtt! És mivel a napom legnagyobb része itt telik el, így hát szívok rendesen.
Mikor a legkönnyebb?
Amikor olyan helyen vagyok, ahol előtte nem dohányoztam. Pl. tökre nem hiányzik a hálóban. Utazás közben, még akkor sem ha eszembe jut.
Ja, egyébként itt bent a melóhelyen is nagyon rossz, mert megszokássá vált, ugye hogy óránként feláll az ember, és kimegy dohányozni.
Szegény Életkémen is látom azért, hogy egyre nehezebben bírja. Mondjuk rajta azért nehezebben venni észre a nehéz pillanatokat mert Ő nem az a kiakadós, közveszélyes típus :-D.
Ja, tegnap kimentünk megsasolni ezt az A-380-as gépet. Hát mit ne mondjak... döbbenetesen nagy, és bár utálok repülni, azért egyszer szeretném kipróbálni, hogy ezen milyen.

Na megyek dolgozni, puszmák mindenkinek!